Termék leírás:

Miután Nick Mason dobos, a Pink Floyd alapító tagja úgy döntött, hogy az áhított reuniont illetően nem vár tovább a többiekre, új zenekart alapított. Majd 2018-ban és 2019-ben nyakába vette a világot és egy-egy alapos európai, illetve amerikai turné keretében mutatta be felfrissített élő változatokban a Pink Floyd 1966 és 1972 közötti felvételeinek általa legütősebbnek és legérdekesebbnek gondolt szerzeményeit. Csak ezt követően rögzített két londoni előadást, melyből élő album és koncertfilm is készült. Ezután Nick folytatta a koncertezést, egy újabb európai körrel.

A második Floyd album után stílszerűen csak „Nick Mason’s Saucerful of Secrets” névre keresztelt együttesben természetesen Guy Pratt lett a basszusgitáros, aki bőgőzés mellett -a megfelelő helyeken- a Waters-féle őrületet is kitűnően hozza a gongon és a cineken. Guy továbbá énekesként, néhol szólóénekesként is előadja magát, meglepően jól. Összevetve szereplését a késői évek (1987-2019) Pink Floydjával és Gilmour szóló-turnéival megállapítható, hogy a korai évek (1965-1972) dalai talán még jobban állnak neki, illetve a hangjának, mint amiket eddig is hallhattunk tőle.

A Nick Mason's Saucerful of Secrets billentyűse Dom Beken, aki zenei producerként Richard Wright-tal, illetve a Pink Floydhoz több szálon köthető The Orb együttessel is dolgozott már korábban.

Az új csapat két szólógitárosa pedig Lee Harris és Gary Kemp lett, akik megdöbbentően jól hozzák elődeik témáit, dallamait, de még az eredetikre megtévesztésig hasonló gitársoundokat is. Persze nem meglepő, vérprofi zenészekről, illetve Harris esetében rutinos producerről van szó. Mindenesetre az S.o.S. gitárosai semmit sem bíztak a véletlenre, minden dalban az annak megfelelő típusú és effektezésű gitárt, sőt gitárokat használnak. Még Barrett legendás, körtükrökkel díszített Esquire-je is megidézésre kerül. Ez aztán a minden tekintetben nemes hagyományőrzés!

Kemp, mint Pink Floyd dalokat előadó vezető énekes híre sokakat meglepett. A Spandau Ballet okán sokan betették őt az új hullámos, új romantikus popénekes skatulyájába. Akiket most alaposan meglepett, hogy Gary nemcsak, hogy sokféle stílusban otthonlévő, sokoldalú, multi-instrumentalista előadóművész, de régóta masszív Floyd-rajongóként nagyon is képben van a Pink Floyd dalok tartalmával, és azok az idők során felgyülemlett különböző előadásmódjával kapcsolatban is. Kiemelkedő koncert-teljesítménye alapján nyugodtan kijelenthető, hogy választása telitalálatnak bizonyult. A gitár és az ének mellett még a frontemberi szereppel is játszva elboldogul.

Nick alaposan kidolgozta a műsort, vérprofin rántotta össze a produkciót, ezúttal sem hagyott rést a pajzson. A tényeffekt-orgiával felérő beengedő-zene és koncert-intró már hangulatában és jellegében is a „Speak To Me” világát idézi, miközben ahhoz hasonlóan némileg előrevetíti az előadás szellemiségét is. Majd a tényleges, hangszeres dalok a lehető legautentikusabb módon idézik fel az anyabanda két klasszikus kvartett felállásának a lényegét.

Persze Syd Barrett sugárzó színpadi jelenléte és David Gilmour orgánuma természetesen pótolatlan, ezért ezúttal sem beszélhetünk egy az egyben „autentikus Pink Floyd” produkcióról. De azért Mason zenekara messze több egy tribute bandánál, lett légyenek azok bármilyen jók is. Ugyanis a sokak, főleg az ifjabb Floyd rajongók által lebecsült Nick, már az aranykorban is igen sokat adott hozzá a Pink Floyd produkcióhoz, elsősorban arculati szempontokból és koncepcionálisan segítette Roger Waters és Storm Thorgerson munkáját.

Így bár első látásra talán nem volt olyan látványos a részvétele, mint a fő szerzőké, illetve énekes-szólistáké, azért a Mason bábáskodása során megszületett archív kiadványok, illetve az utóbbi koncertsorozat senkiben sem hagyhat kételyeket az ügyben, hogy Nick mennyire érti, érzi és legfőképpen magáénak érzi a Pink Floyd összművészeti előadásait. Nem véletlen, hogy végül ő írta meg a Pink Floyd első, és ezidáig egyetlen hiteles könyvét (”Inside Out”, 2004) a zenekari tagok közül. Ahogy az sem, hogy a „Relics” (1971) lemezborító-festményétől, az „Animals” (1977) album logójáig sokféleképpen járult hozzá a kreatív munkához, egészen napjaink archív kiadásait („Early Years”, 2016) is beleértve.

A Pink Floyd aranykorának legszebb hagyományait idéző módon, a projekt csak akkor került rögzítésre, mikor már az alapos koncertezés eredményeként rendesen összeérett a produkció; méghozzá egy ikonikus helyszínen, a londoni Roundhouse színpadán. A híres-neves „Körház” ugyanúgy összenőtt a Pink Floyd legendáriumával, mint mondjuk az FMH nem kevésbé legendás egykori Körterme az Illés-együttesével, ahol az új dalokat bemutatták, ahol a klubnapokat tartották.

Többek között 1966. októberében az „International Times” újság Launch Party-ján, a Roundhouse-ban próbálták ki élőben Barrett-ék az új műsorukat, mely a későbbi lemezszerződés után az első albumuk alapjául szolgált. 1967-ben a Roundhouse-ban zajlott két korszakos jelentőségű kétszer kétnapos seregszemle Wright-ék közreműködésével: az „Angry Arts Festival” és az „UFO Festival”. Valamint 1969-ben szintén ott volt a „The Man & The Journey” dupla art rock szvitjük egyik legemlékezetesebb előadása. 1971. januárjában pedig az „Atom Heart Mother World” második szakaszának, kibővített műsorát mutatták be a Körházban.

Ezért, mikor meghirdették a 2019-es turnédátumokat, a floyderek kemény magja már akkor is komoly tétben le merte volna fogadni, hogy biztosan a Roundhouse-ban lesz a korai műsorokból szemezgető turné lemez- és filmfelvétele. Majd miután a 2019. május 3-án és 4-én tényleg tele volt kamerákkal a legendás helyszín, már a többiek számára is nyilvánvalóvá vált, hogy az „Early Years” sorozatot követően az aktuális koncertverziók is szépen, precízen le lesznek archiválva. Ott, ahol kell, úgy, ahogy azt kell. Bingó!

A Nick Mason's Saucerful of Secrets2019-es koncertműsorának rendkívül átgondoltnak tűnő setlistjében jó érzékkel váltakoznak az ismert és kevésbé ismert szerzemények. Miként az énekes és instrumentális dalok; az elmélyült zenehallgatást feltételező rétegzettebb darabok és a dögösebb, rockosabb bulinóták; a korai slágerek és az elvontabb, odaszánást, odafigyelést igénylő kompozíciók is.

Az első két albumról négy-négy dal (Interstellar Overdrive, Astronomy Domine, Lucifer Sam, Bike, illetve Remember A Day, Let There Be More Light, Set The Controls For The Heart Of The Sun és A Saucerful Of Secrets szvit) szerepel. Mely dalválaszték egyúttal többszörösen idézi a „The Man & The Journey” szvitet is, valamint a hőskorszak két legalapvetőbb Pink Floyd koncertfelvételének, a „Live At Pompeii” koncertfilm és az „Ummagumma” élő lemez csúcspontjait.

Ehhez a hangsúlyos gerinchez tartozik még négy további, meghatározó korai szerzemény, benne három klasszikus kislemezdal: „Arnold Layne”, „See Emily Play”, „Point Me At The Sky”, köztük az 1967-es esztendő két nagy slágere. Továbbá bekerült még a programba a „Vegetable Man”, melyet még 1967-ben rögzítettek és szántak szintén kislemezre, de a lemezkiadó tiltakozása miatt a felvétel egészen 2016-ig dobozban maradt. Melyet utólag persze több alkalommal is előkészítették a kiadásra (például: „Opel” 1988, „An Introduction to Syd Barrett” 2010), -a remaszterizált verziók ki is szivárogtak, a rajongók rongyosra is hallgatták a bootlegeken,- de csak a Nick Mason’s S.o.S. előtanulmányának is felfogható „Early Years” sorozat „Cambridge St/ation 1965-1967” című gyűjteményes albumán vált hivatalossá. Bő ötven év után Nick igazságot szolgáltatott e mellőzésre ítélt korai gyöngyszemnek is.

A fentiek mellett eljátszottak még a két klasszikus Barbet Schroeder filmzene-albumról („More” 1969, „Obscured By Clouds” 1972) öt számot (The Nile Song, Green Is The Colour valamint Obscured by Clouds, When You're In, Childhood's End). Továbbá a ’70-es évek hangzásait kikísérletező mérföldkő albumokról is két-két szerzeményt. Az 1970-es „Atom Heart Mother” nagylemezről az „If” és a címadó szvit; az 1971-es „Meddle” LP-ről pedig a „Fearless” és a „One Of These Days” került a koncertműsorba, utóbbi korabeli élő változata szintén a „Live At Pompeii” egyik csúcspontja.

A „szalagos” bevezetőt követően egy rendhagyó medley-vel a srácok egyből a dolgok közepébe vágnak, hiszen a szünet nélkül egyben előadott „Interstellar Overdrive” / „Astronomy Domine” kettőse önmagában is több klasszikus felvételt, illetve lemezt idéz: „Piper At The Gates Of Dawn” (1967), „Ummagumma – Live album” (1969), „London ’66-’67” (1995), „Interstellar Overdrive – 1966 recording” (2017). De még ezt is meg tudták fejelni azzal, hogy egyből az első dal, az Interstellar Overdrive közepébe ízléssel beleszőttek pár jellemző futamot a „Sysyphus” és az „Embryo” dallamaiból, ezáltal az „Ummagumma” (1969) stúdióalbum és a „Works” (1983) című válogatás is képviseltetve van a színes programban.

A „Fearless” alatt többször is felcsendül a Liverpool rajongók előadásában a „You'll Never Walk Alone”, ahogy azt kell. Teljessé téve a dal üzenetét és az időutazást. Az „Atom Heart Mother” szvit részleteit a kettéosztott „If” foglalja keretbe, hasonlóan a „Wish You Were Here” vagy az „Animals” albumok szerkesztéséhez. Maga a rockszvit pedig kórus és rézfúvósok nélkül sokkal inkább hasonlít a korai koncerteken (például „An Hour With Pink Floyd”, KQED TV1970)elhangzott „The Amazing Pudding” verziókhoz, mint amit a későbbi nagylemezről ismerhetünk.

A „Let There Be More Light” bevezető dallamait egy látványos, 24 bundos basszusgitárral adja elő Guy Prett, aki a szám végére is visszacsempészi Waters fürge témáját. De Guy nemcsak a basszusgitáron pótolja remekül Rogert, hanem a „Set The Controls For The Heart Of The Sun” és a „A Saucerful Of Secrets” előadásakor a gongot és cintányérokat is megtámadja, ezáltal is felidézve az eredeti előadásmódot, melyet oly sokszor láttunk-hallottunk az elmúlt évtizedekben a „Live at Pompeii” és az „Ummagumma” koncertek nézésekor, hallgatásakor.

Az első ráadásként elhangzó névadó szvit, „A Saucerful Of Secrets” eleje jóval rövidebb a korabeli előadásoknál, sajnos még a lemezváltozatnál is. Talán féltek a fiataloktól, vagy a kocarajongóktól, mindenesetre a jelenlegi élő verzióban az első két tétel, a „Something Else” és a „Syncopated Pandemonium” nagyjából a felére csökkent. A harmadik, „Storm Signal” is szinte csak jelzésértékkel maradt meg, mert a passacaglia részre gyakorlatilag azonnal ráindul a basszusgitár, majd a többi hangszer. Viszont a záró, „Celestial Voices” tételben duplán kárpótolják a rajongókat. Egyrészt a klasszikus koncertekről jól ismert kórus energikus előadásával, másrészt a szvit legvégéhez hozzáillesztettek még egy rendkívül találó gitárszólót(!) is. Így ötven(!) év után végre kapott egy ütős lezárást a „Celestial Voices”, egyben a zseniális darab, „A Saucerful Of Secrets” szvit is.

A buli végére, utolsó ráadásként pedig egy igazi csemegét hagytak Masonék. A „Point Me At The Sky”, mint záródal minden szempontból kitűnő választásnak bizonyult. Először is előremutató, hiszen ez az egyik legelső, -a későbbi pályájukra oly jellemző,- előremutató összművészeti munkájuk. Ahol a korabeli repülős cuccokba beöltözött zenészekkel készült egyedi lemezborító, a repülős promófilm („videóklip”) és a szerzemény szövege teljes egységet mutat. (Mi több, valószínűleg épp azért lett a B-oldalon szereplő korábbi „Murderotic Woman” új címe „Careful With That Axe, Eugene”, hogy az is passzoljon a „Point Me At The Sky” Jenőjéhez.)

Másodszor a „Point Me At The Sky” egy jól énekelhető, kedves, lendületes, bulidal. Témáját illetően kellően elvont, de azért érthető társadalomkritika. Mely megírásakor még elérhetetlen távoli jövőnek tűnt az Úr 2005. esztendeje, viszont a Nick Mason’s S.o.S. turnéjából visszatekintve már nosztalgikus múltnak. A nóta végén hallható sokszori „goodbye” pedig felfogható az angol humor megnyilvánulásának is, hiszen azzal alaposan fel lett vezetve végső akkord lecsengése után flegmán, viccesen benyögött „Goodbye!”, mint frappáns elköszönés.

Mindez együtt erőteljesen bizonyítja, hogy nagyon átgondolt produkcióról van szó, amit olyanok állítottak össze és adtak elő, akik nem csak, hogy szeretik, de alaposan is ismerik a Pink Floydot. A program amolyan kibővített „Relics” érzetet kelt, jó értelemben vett retro hangulatot áraszt. Csak most a korai klasszikusokból kötött csokrot nem Nick egy tusrajza fogja össze, hanem Nick Mason új együttesének minden szempontból hiteles színpadi designja és a korai időkre jellemző, abszolút Pink Floydos háttérvetítése és különleges fényshowja.

A hőskorszakot idéző, minden dicséretet megérdemlő ütős háttérvásznat remekül egészíti ki az archív fényképekből és filmfelvételekből álló vetítés. Amire, újabb rétegként szintén a Pink Floyd legkreatívabb és legtermékenyebb időszakát idéző változatos fényshow társul. Benne az olyan „pacás”, folyadékalapú színes rávetítések is, mint amilyen a korabeli UFO Clubos, Roundhouse-os fellépéseket kísérte.

Ezt pedig még tovább erősítik azok a filmes eszközök, melyek fokozzák a dalok hatását. Akár elmosással, akár színek kimarásával erősít rá a mozi a pszichedelikus hatásra; akár a beatkorszak és korai rockkorszak táncosabb, bulizósabb hangulatait eleveníti fel a múlt század ’60-as, ’70-es éveit idéző kameramozgás és a vágás, hitelesen. Ehhez jönnek még hozzá a korabeli Roundhouse-os filmfelvételek beállításainak megidézései. Valamint a legkirályabb pillanatokban elsütött, a koncert dinamikájához precízen illeszkedő, 360-as kamerákkal készített ütős kis hangulat-effektek is. Melyből az is kiderül, hogy operatőri, rendezői oldalon is teljesen képben voltak a dalokkal kapcsolatban. Rákészültek és odafigyeltek erre a projektre. Nem pedig unott outsiderek várták a bulik végét, mint oly sok más esetben, hogy minél hamarabb letudják a dolgot és mehessenek a kassza felé…

Összességében egy rendkívül ütős, élvezetes, ráadásul hiteles koncertműsort rakott össze Nick, melyből ráadásul tanítanivaló parádés koncertfilmet sikerült készíteni. A bátor dalválasztásért pedig nem lehetünk eléggé hálásak. Hiszen az unalomig játszott, agyonnyúzott slágerek javarészt kimaradtak. Az a néhány közkedvelt darab (Arnold Layne, See Emily Play, Astronomy Domine, One Of These Days), mely mégis helyet kapott, bőven elég a mára már kissé elfeledett, ezért épp időben felelevenített további klasszikusok, egyéb korai gyöngyszemek érzelmi megtámogatására, megismerésük és befogadásuk motiválására.

A Nick Mason’s Saucerful of Secrets eddigi turnéi már idáig is átmozgatták, felfrissítették az egyre inkább unalomba, így lassan érdektelenségbe fulladó nemzetközi Pink Floyd tribute mezőny műsorait. Íme itt az élő példa, hogy igenis van igény a „Dark Side Of The Moon”, „Wish You Were Here”, „The Wall”, „The Division Bell” négyes sikerdalain túl is a Pink Floydra.

A moziban bemutatott koncertfilm, majd az élő kiadványok pedig minden bizonnyal sikerrel fogják kimozdítani a komfortzónájukból, bemerevedett álláspontjukból azokat az önnön kultúrgettójukban sínylődő szemellenzős zenerajongókat, akik elkényelmesedve, jelenleg még csak a minden csapból folyó, könnyen befogadható darabokért képesek lelkesedni. Akárcsak mint anno, 1966 és 1977 között, a Pink Floyd legbátrabb, legkísérletezőbb, legelőremutatóbb, legkreatívabb időszakaiban…

1. Introduction
2. Interstellar Overdrive
3. Astronomy Domine
4. The History
5. Lucifer Sam
6. Fearless
7. Obscured By Clouds / When You’re In
8. The Band
9. Remember a Day
10. Arnold Layne
11. Vegetable Man
12. The Venue
13. If / Atom Heart Mother
14. The Nile Song
15. Green Is the Colour
16. Let There Be More Light
17. The Performances
18. Childhood’s End
19. Set the Controls for the Heart of the Sun
20. See Emily Play
21. Bike
22. One of These Days
23. The Future
24. A Saucerful of Secrets
25. Point Me at the Sky
26. Credits
27. Band Rehearsals
28. Band Interview: Dom Beken
29. Band Interview: Gary Kemp
30. Band Interview: Guy Pratt
31. Band Interview: Lee Harris
32. Band Interview: Nick Mason