Termék leírás:

Michael Gordon Oldfield szülei nem zenészek voltak, de érdekes módon három gyermekük is azzá vált. A zenéhez orvos apjának annyi köze volt, hogy akusztikus gitáron minden karácsonykor eljátszott egy dalt a családnak. Oldfield hét éves korában a televízióban hallotta játszani Bert Weedon-t, a gitárvirtuózt, és ekkor kérte meg apját, hogy vegyen neki egy gitárt. Tíz éves korára már zenét szerzett. Nem sokkal később folk klubokban lépett fel, ahol általában két tizenöt perces blokkot játszhatott. Ezután egy amatőr beatzenekarban zenélt, ahol Shadows számokat adtak elő.

1967-ben, 14 éves korában Sally nővérével megalakították The Sallyangie nevű folkduójukat. A nővére főleg énekelt, Mike pedig főleg gitározott, a dalaikat is maguk szerezték. 1968-ban meg is jelentettek egy nagylemezt, Children of the Sun címmel. 1969-ben pedig egy kislemezt adtak ki: Two Ships/Colour of the World. A duó ezután felbomlott. Sally Oldfield szóló karrierbe kezdett, Mike pedig másik testvérével, Terry Oldfielddel alakított újabb duót, Barefoot néven. Rockzenét játszottak, de lemezt kiadni nem tudtak, hamar beszüntették tevékenységüket.

1970 márciusában Oldfield Kevin Ayers & The Whole World zenekarhoz került, mint basszusgitáros. A zenekarban munkássága Ayers 1969-ben megjelent szólóalbumának turnéjával indult. Ezután 1970 októberében megjelent a Shooting At The Moon album, majd 1971 novemberében a Whatevershebringswesing. De az együttes addigra, 1971 augusztusára már feloszlott. Oldfield a zenekar utolsó időszakában már szólógitáron is játszott.

Ebben az időszakban kezdte el komponálni a később Tubular Bells néven megjelent anyagot. Kevin Ayers zenakarától kölcsönzött magnóval kísérletezett műve részleteinek felvételével. Ayers formációjának felbomlása után alkalmi zenélésekből élt. 1972 őszén kapott egy hét stúdióidőt az akkor alakuló Virgin Records stúdiójában, ahol felvette új kompozíciójának első részét. Egymaga több, mint 20 hangszeren játszott. Richard Branson, a kiadó tulajdonosa próbált társkiadókat szerezni, ám senkit sem érdekelt az anyag. A mű második részét is felvették 1973 tavaszán, végül az albumot 1973. május 25-én adták ki.

A lemez azonnal hatalmas sikert aratott, a kritikusok egyöntetűen dicsérték. A könnyűzenei világban akkoriban kizárólagos, néhány perces szerzemények helyett itt az 50 perces mű mindössze két részből áll. Megszületett a könnyűzenei koncept egyik leghíresebb darabja, ötvöződnek benne a rock, a klasszikus zene és a világzene elemei.

Júliusban az album felkerült az angol slágerlistára. Európa szerte is jól fogyott, a következő év elejére a slágerlisták első helyére került, annak ellenére, hogy a munka nem populáris darab. Amerikában azután kezdett a lemez jobban fogyni, hogy a The Exorcist című horrorfilm zenéjeként is felhasználták.

Mike Oldfield következő albuma 1974 szeptemerében jelent meg Hergest Ridge címmel. A lemez sokkal kevésbé mozgalmas, közelebb áll a klasszikus zenéhez. A Virgin Records még tévéhirdetésekben is népszerűsítette, így rövid időre a slágerlisták élére került. Érdekesség, hogy az első helyet Angliában hamarabb szerezte meg, mint a korábbi Tubular Bells.

1974 decemberében a londoni Royal Albert Hall-ban előadták a Tubular Bells és a Hergest Ridge nagyzenekari változatát.

1975 szeptemberében jelent meg az Ommadawn, melyen a népzenei elemek erősödése érezhető. Sokak számára ez az egyik első világzenei lemez. Emellett több valódi népzenei feldolgozás is elkészült az évek során, melyek kislemezeken, illetve részben az 1976-os Boxed válogatáslemezen jelentek meg.

Az 1979-es Platinum nem sokkal az Oldfield számára anyagi veszteséget okozó, félbeszakadt Exposed turné után jelent meg. Ennek köszönhető, hogy a korábbi munkáktól eltérően nem annyira egységes. A turné befejezésekor csak a címadó kompozíció, a négyrészes Platinum volt kész. A negyedik rész végén Oldfield felhasználta Philip Glass North Star című művét, bár abból csak a kórus által énekelt három hang érkezett.

Az album további része rövidebb darabokból áll. A Woodhenge 1976-ban készült el, egy természetfilm aláfestő zenéjének készítette Oldfield.

A következő szám eredetileg a Sally című dal volt, melyet nővérével, Sally Oldfielddel ketten énekeltek. A dal Oldfield akkori barátnőjének, Sally Coopernek szól. Ezzel azonban a kiadó annyira elégedetlen volt, hogy 30000 megjelent példány után kicserélték a közben elkészített Into Wonderland-re. (A borítokon azonban évtizedekig maradt a Sally felirat.) Ez után a Punkadiddle című punk-rock paródia következik, melyet rákevert szurkólóhangok tesznek humorossá. Végül egy George Gershwin feldolgozás hallható.

1980-ban Észak-Amerikában jelent meg az Airborn című album, a Platinum eltérő című és borítójú alternatív változata, melyen a Woodhenge helyett a Guilty szerepel.

Az 1980-es QE2 nagylemez a címét a Queen Elizabeth 2 óceánjáró hajóról kapta.

Az albumon Oldfield korábbi lemezeihez képest rövidebb szerzemények találhatóak. A 10 perces Taurus 1 a leghosszabb, bár ennek néhány motívuma a QE2-ben még visszatér. (Érdekes, hogy a szám címében szerepel az 1-es szám, megelőlegezve a következő albumon szereplő Taurus II, és a rá következő évben megjelent Taurus 3-as számot.)

Két dal is szerepel rajta, melyeket Maggie Reilly énekel, a szövegük azonban halandzsa. A 'Sheba' szövegét Oldfield, a Celt-ét pedig Tim Cross írta.

Két feldolgozást is tartalmaz a lemez. Az egyik az ABBA Arrival-ja, a másik pedig a Shadows Wonderful Land-je. A Conflict-on Bach Badinerie című műve is felcsendül néha. Az utolsó, Molly című szerzemény Oldfield kislányához szól.

Mike Oldfield - guitar, bass guitar, mandolin, keyboards, vocal
Rick Fenn - guitar, bass guitar
Tim Cross - keyboards, vocal
Maggie Reilly - vocal
Morris Pert - drums, percussion,
Mike Frye - drums, percussion, glockenspiel
   
1. Intro     
2. QE2 Medley
a, Taurus 1
b, Sheba
c, Mirage     
3. Platinum parts 1-4     
4. Tubular Bells part 2     
5a. Conflict
5b, Ommadawn     
6. Tubular Bells part 1     
7. Punkadiddle