Termék leírás:

Az Ez van az őszinte, lélekkel teli történetmesélés és a lenyűgöző látványvilág keveréke. Soha nem látott fényképekkel, egyedi illusztrációkkal és rajongók által készített művészeti installációkkal tarkítva tárja elénk egy lázadó sokszínű portréját.

A ragyogásban, mocsokban és dicsőségben gazdag részletekkel teli könyv újrateremti az 1970-es évek New Yorkjának belvárosát, ahol a Blondie a Ramonesszel, a Televisionnel, a Talking Headszel, Iggy Poppal és David Bowie-val szerepelt együtt.

Végigjárhatjuk Debbie-vel az utat a kereskedelmi sikerektől a heroinfüggőségig, partnere, Chris Stein korai halálától a szívszorító csődön és a Blondie felbomlásán át a több mint harminc filmet magába foglaló, sokrétű színészi karrierjéig, a lenyűgöző szólókarrierig és a zenekar diadalmas visszatéréséig, valamint a környezetvédelem és az LMBTQ-jogok melletti fáradhatatlan kiállásáig.

Az Ez van mozivászonra kívánkozó történet egy nőről, aki saját útját választotta, és mércét állított a nyomdokaiba lépő művésznemzedék számára.

A könyv mámorító keveréke a szórakoztató, sokkoló, megindító, humoros és revelatív részleteknek, amelyeket tovább színesít jónéhány különleges személyiség beszámolója, akikkel Debbie az évek során együttműködött – Andy Warholtól Jean-Michel Basquiaton és Marina Abramovićon át David Cronenbergig és John Watersig.

Debbie Harry zenész, színész, aktivista, a New York-i menőség megtestesítője. A Blondie frontembereként zenésztársaival olyan új hangzást alakított ki, amely egyesítette a rock, a punk, a disco, a reggae és a hiphop világát, megalkotva minden idők legkedveltebb popdalait.

Múzsaként az elmúlt négy évtized legmerészebb művészeivel dolgozott együtt. Kultúránkra gyakorolt hatásának mértéke csak ahhoz mérhető, amilyen elszántan óvta a nyilvánosságtól magánéletét – egészen mostanáig.

Részlet a könyvből

Minden vasárnap meglátogattam anyai nagymamámat Patersonban. Egyedül lakott, mióta mindkét fia, apám és a nagybátyám is messzire költözött. A többi nagyszülőm már nem élt, ezért fontosnak éreztem, hogy látogassam. Az egyik ilyen vasárnapon Mr. C. követett . Nem hitte el nekem, hogy tényleg a nagymamámhoz megyek. Berontott a házba a nyolcvankilenc éves nagymamámhoz, aki egy nagyon jól nevelt hölgy volt, és meglepetten szólt nekem, hogy valaki keres.

Mr. C. ült ott egy darabig, aztán elnézést kért, és elment. Utána azt mondta a nagymamám: „Jó kislány vagy, Debbie, jó kislány vagy. De ki volt ez az idióta?” Ezzel vége is lett. Szakítottam vele. Próbáltam szépen elválni, de nem lehetett. Éjjel-nappal, folyamatosan hívogatott, otthon és a munkahelyemen is. Eljött a Ricky and Johnny’s-ba is, a fodrászatba, ahol dolgoztam, csak hogy szidalmazzon és fenyegessen. Amikor végeztem a munkával, hazáig követett.

Erőszakos, maróan gúnyos és nagyon heves vérmérsékletű ember volt. Fegyvert is tartott. Nem tudtam aludni, nyugtalan voltam, és teljesen kikészültek az idegeim. Így hát eljárkáltam New Yorkba, hogy megnézzem a Dollst, mert olyan szexik, játékosak és szórakoztatók voltak.

Ma már tudom, mit találtam annyira vonzónak a koncertjeikben: pont olyan akartam lenni, mint ők. Valójában ők akartam lenni. Csak nem tudtam pontosan, hogyan kezdjek bele, mert akkoriban még nem igazán volt olyan nő, aki azt csinálta volna, amit én akartam. Voltak persze nők a színtéren – Ruby Lynn Reyner, Cherry Vanilla, Patti Smith (aki akkoriban még csak költészettel foglalkozott) –, de nem a rockzenekarok élén.

Egyik este elmentem megnézni a Dolls koncertjét fent az emeleten a Max’s-ben, és felfigyeltem az egyik asztal felett görnyedő lányra. Elda Gentile-nek hívták. Volt egy fia Eric Emersontól, és egy ideg együtt élt Sylvain Sylvainnel a Dollsból.

Igazi kis vérfertőzéses szcéna volt ez. Elda mondta, hogy van egy csoport – nem „zenekar”, ragaszkodott a „csoport” elnevezéshez –, a Pure Garbage, amit Holly Woodlawnnal hoztak össze. Holly, az elbűvölő Puerto Ricó-i transznemű színésznő is Warhol egyik szupersztárja volt.

Diane Podlewskivel és Joe Dallesandróval együtt szerepelt a Trash című filmben, és ő vette át Candy Darling szerepét Jackie Curtis Vain Victory című darabjában. Holly, Candy és Jackie voltak a Walk on the Wild Side című Lou Reed-dal szövegének a főszereplői.

Maguk voltak az élő művészet, és akkoriban úgy tűnt, hogy minden erről szól. A kitaszítottak, a Holly Woodlawnok, Jackie Curtisek és Candy Darlingok kezdtek felszínre törni, ahogyan az egész meleg- és transzszcéna is. Az egésznek a középpontjában Andy Warhol és a Paul Morrissey-vel közösen készített fantasztikus filmjei álltak.

Emellett ott volt Divine, aki kisszínházi darabokat csinált; az underground színházak, mint a Theater of the Ridiculous; meg a Cockettes, Sylvester és az Angels of Light, San Franciscóból. Ezek a dolgok mind egyszerre bukkantak fel – összefonódtak, és mindenféle kreatív együttműködést eredményeztek.

Nos, alig vártam, hogy láthassam Elda csoportját, úgyhogy megszereztem a számát. Körülbelül egy héttel később felhívtam, és megkérdeztem, mikor játszanak legközelebb. Azt mondta: „Ó, a csoport feloszlott”. Éreztem, hogy itt a nagy lehetőség, ezért felajánlottam neki, hogy akkor alakítsunk egy másik csoportot, mire ő azt válaszolta: „Oké, majd hívlak”. Egy kis időt vártam, majd újra felhívtam. Ezúttal azt mondta: „Nos, ismerek egy lányt, Roseanne Rosst, ő talán ráér, alkothatnánk egy triót.” „Nagyszerű” – válaszoltam.