Termék leírás:

Hiánypótló kötettel jelentkezett Jávorszky Béla Szilárd. A zenei szakíró, szerkesztő A magyar jazz története című könyve a kezdetektől, a két világháború közötti időszaktól napjainkig követi nyomon a műfaj hazai történéseit, legfontosabb szereplőit, lemezeit.

2014-ben ötven éve annak, hogy megjelent az Anthology '64, rajta a hatvanas évekbeli modern magyar jazz 13 legjobb formációjával. Ez a könyv azonban nemcsak az azóta eltelt fél évszázad legfontosabb műfajtörténeti eseményeit, szereplőit, folyamatait, dokumentumait mutatja be, hanem azt is, hogy mi volt ennek az előzménye. Hogy az egykoron New Orleansban született, majd a harmincas évekre Amerikát meghódító jazz hogyan jelent meg - mintegy a szabadság szimbólumaként - a két világháború közötti Európában, így Magyarországon is.

Hogy miként tiltották először a németek, majd az oroszok, és miként vetették be "kulturális trójai falóként" az amerikaiak. Hogy mindezek ellenére miként élt tovább az ötvenes évek fővárosi éjszakai életében, majd miként csúszott át a tiltottból a tűrt kategóriába, s tör(hetet)t a felszínre a hatvanas évek legelején. S hogy a kezdeti óvatos lépésektől - a Dália Klubtól, a Modern Jazz lemezsorozattól és a jazztanszak megalakulásától - mennyire göröngyös, ám sok színes egyéniséget és produkciót felmutató utat járt be a műfaj, mire eljutott odáig, hogy immár a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem keretein belül oktatják.

Az évforduló apropóján megszületett tehát a magyar jazz történetét átfogóan feldolgozó első olyan könyv, amely nemcsak a szűk szakmának, hanem a szélesebb nagyközönségnek is szól, szakszerű, de közérthető, olvasmányos stílusban. Olyan muzsikus nagyságokról, mint Martiny Lajos, Kovács Gyula, Pege Aladár, Vukán György, Szakcsi Lakatos Béla, Dés László, Szabados György, Dresch Mihály, Tóth Viktor vagy Oláh Kálmán, s olyan korszakos formációkról, mint a Benkó Dixieland Band, a Syrius, a Rákfogó, az Interbrass, a Trio Stendhal, a Trio Midnight vagy a Modern Art Orchestra.

Egy mai fiatal számára már döbbenetes történetek olvashatók a kötetben. Legendás például Babos Gyula esete, aki 1975-ben kijutott az Egyesült Államokba, küldött magáról anyagot a világ legjelentősebb zeneegyetemére, a bostoni Berklee College of Musicra – és azonnal föl is vették. Csak éppen kiderült, hogy ha ott marad, azonnal bevonják az útlevelét! Sőt: nem csak az övét, hanem a családtagjaiét is. És akkor miből élt volna meg édesapja, a prímás? Így aztán hiába vették fel, hazajött.

De nem az övé volt az egyetlen széttört álom. Politikai okok és személyes döntések is törtek meg pályákat. A legendás Syrius együttes két tagja, Ráduly Mihály szaxofonos és Orszáczky Jackie basszusgitáros a ’70-es évek közepére feladta a küzdelmet. Ráduly inkább pincér lett a tengerentúlon, Jackie Ausztráliáig meg sem állt (akkor úgy mondták: disszidált), ahol ismert gitáros lett. A Németországban élő Tony Lakatos szerencsésebb, ő keresett művész sokfelé a világban, ahogy sikertörténetnek mondható a szintén Németországban élő, de itthon is koncertező, a tehetségeket segítő iskolát is alapító Snétberger Ferencé. Ám vajon hol tartana ma sok más, itthon maradt, kiugró tehetségű zenész, ha nem itt élne?

A nemzetközi és hazai áttekintéséből kiderül, miért nem támogatták sokáig nálunk a jazzt. A hatalomban lévők leginkább az akkori avantgárd irányzatokat nézték rossz szemmel. Furcsa ellentmondás, hogy szinte ugyanabban az időszakban éppen a KISZ és a Magyar Rádió játszott fontos szerepet a jazzélet föllendítésében. 1967 és 1970 között négy versenyt rendeztek, majd a rádió fesztivállá bővített több vidéki rendezvényt, Debrecenben, Nagykanizsán és Szegeden is legendás jazzfesztiválok jöttek létre. Mivel az (akkor csakis állami) rádió sugározta ezeket a koncerteket, sokakhoz eljuthatott a progresszív zene. 1968-tól az Erkel Színházban jazzhangversenyek sorozata indult, nagyon ismert amerikai sztárzenészek léptek fel.

Ahhoz, hogy a magyar jazz a mai kulturális életünk egyik legerősebb szeletévé váljon, kellett némi politikai engedékenység, és kellettek természetesen kiemelkedő zenész egyéniségek, akik a hatvanas évek közepétől sokféle ügy élére álltak. Ilyen volt például Pernye András, aki a háború utáni legelső dzsessztörténeti könyvet megírta – ezzel a zenetudomány területére ismét bevonta a műfajt – és Gonda János, akivel klasszikus zenészek is szót értettek, s aki számos fontos alapvető művet adott az érdeklődők kezébe. Kellett hozzá – különösen a kezdetekkor – Kiss Imre rádiós szerkesztői és fesztiválszervezői tevékenysége. Mindezeknek köszönhetően pezsgett a jazzélet, a ’70-es évektől jobbnál jobb zenéket lehetett hallgatni az egyetemi és jazzklubokban, ifjúsági házakban.

A kötetben természetesen a legnagyobb hangsúlyt napjaink jazzmuzsikája kapja. Megtudjuk, kik a mai jazzélet meghatározó, sok esetben világszerte ismert és keresett személyiségei, illetve fiatal tehetségei. Képet kapunk arról, mi mindennek köszönhető a mai magyar jazz sokszínűsége és egyedisége. Számos zenész merített a gazdag magyar és cigány folklórból, de még Bartók Béla műveiből is, s rendkívüli kreativitását hozzáadva teremtett izgalmas zenei világot. A cigány muzsikus családokból származó, sok és sokféle tehetség pedig igazi tüzet csempészett a magyar jazzbe, az amerikai fekete muzsikához hasonló lüktetést, s természetes módon ötvözte-ötvözi a különböző stílusokat és műfajokat.

Fekete-Kovács Kornél trombitás például így fogalmazta ezt meg: „Bármennyire is zseniálisak a franciák vagy a skandinávok, azt a fajta jazzmuzsikát, amit Magyarországon játszunk, senki más nem tudja. Ez a fajta attitűd, egyedi játékmód és tüzesség pedig egyértelműen a cigány zenészeknek köszönhető. Érdemes meghallgatni, amikor Balázs Elemér ül a dob mögé. Ott nincs kérdés. Annyira magával ragadó… Roppant hálás vagyok a sorsnak, hogy Oláh Kálmánnal, a két Szakcsi fiúval és Balázs Elemérrel együtt nőhettem fel…”

A gazdag zenei hagyományhoz magas fokú zenei és hangszeres tudás kapcsolódik. A jazz oktatása 1990 óta főiskolai, ma már egyetemi szinten folyik hazánkban, s ez érzékelteti hazai elfogadottságát. Ugyanakkor tegyük hozzá: a rangot, amely kikövetelte magának a legmagasabb szintű oktatást, valójában maguk a zenészek adták meg. A legtöbb mai jazz muzsikus klasszikus zenei tudásra is alapozhat, ami további szabadságot ad nekik. A zene lényege az improvizáció, erre viszont az képes, aki felkészült, akinek van mitől elrugaszkodnia. Ebben is erősek a magyar muzsikusok. Ahogy Oláh Kálmán, a mai jazzélet egyik legkiválóbb zongoristája és zeneszerzője szokta mondani: a jazz társasági beszélgetés.

Lenyűgöző az a szabadsággal párosuló játékosság és kreativitás, a figyelem, az egymásra hangoltság, a bámulatos összjáték, amely nagyon sokakra jellemző itthon. Hosszan sorolhatnám a jelentős mai zenészek sorát Szakcsi Lakatos Béla és Oláh Kálmán zongoristától Dresch Mihály és Tóth Viktor szaxofonoson át akár az egyik legkülönlegesebb zenészig, a cimbalmos Lukács Miklósig, az énekesnőknél Fábián Julitól Karosi Júliáig (hogy most csak a Júliákat említsem). Az egyéniségek bemutatásával szépen kirajzolódik a könyvből a mai magyar jazz bámulatos sokszínűsége.

A kötet valamennyi miniportréja is újságírói bravúr; a kis terjedelemben is kirajzolódik a zenész, énekes személyisége. Komplett életútinterjúk szétfeszítenék egy átfogó munka kereteit, de Jávorszkynak ezen a módon sikerült bemutatni a jelentős szereplőket, s a beszélgetéseiből kivehető tematikus részeket remekül illesztette be a megfelelő helyekre. Szerkesztőként, sőt képszerkesztőként is csillagos ötöst érdemel.

Minden, most említett részlet azonban csak morzsa a könyv információs gazdagságából, a rengeteg színes történetből. Ezt az összegző, a zene kapcsán társadalmi hátteret is festő, olvasmányos könyvet érdemes egyszer végigolvasni, az elejétől a végéig. Aztán meg sokszor elővenni, lapozgatni, nézegetni, lexikonként használni.

A magyar jazz története egyszerre kultúrtörténeti munka, szakkönyv és olvasmányos "sztori", melyet nemcsak a közművelődésben, az oktatásban és a médiában dolgozók használhatnak alapvető forrásként, hanem a műfaj iránt érdeklődők is.

A magyar jazz története című könyvet Csák Erika szerkesztette, a szakmai lektor Gonda János volt.