Termék leírás:

A Queen II a brit Queen rockegyüttes második stúdióalbuma. 1974. március 8-án jelent meg (Amerikában március 9-én), a producerei az együttes tagjai, valamint Roy Thomas Baker és Robin Cable voltak.

Az album elkészítésébe alig egy hónappal a sikertelen első albumuk megjelenése után, 1973 augusztusában kezdtek bele. Ezúttal az őket menedzselő Trident Studios nagyobb bizalommal volt irántuk, ezúttal már nappali órákban, teljes időben használhatták a stúdiót. A felvételek során rengeteg új ötletüket valósították meg, Roger Taylor dobos az albumot „nagy sztereó kísérletezésnek” nevezte. A rengeteg újítás és ötlet ellenére igencsak hamar, egy hónap alatt felvették a zenei anyagot, viszont az album gazdasági és egyéb okok miatt mégis csak fél év múlva jelenhetett meg.

Bár nem nevezhető valódi konceptalbumnak, az átlagosnál egységesebb szerkezetű: a hagyományos A és B oldalak helyett egy fekete és egy fehér oldala volt, a fekete oldalra kizárólag Freddie Mercury énekes fantasztikus, meseszerű dalai, a fehér oldalra egy kivétellel Brian May főleg lírai, érzelmeket közvetítő művei kerültek fel (a kivétel a fehér oldalon Taylor dala). John Deacon basszusgitáros nem írt dalt a lemezre.

A lemezborítón egy Mick Rock fényképezte fotó szerepelt, amelyen az együttes sötét háttér előtt, sötét ruhában, arcukat megvilágítva áll – ez az együttesről készült egyik leghíresebb kép.

Egyetlen kislemez jelent meg róla, a „Seven Seas of Rhye”, amely azonban meglepetés sláger lett.

Az albumot indító „Procession” rövid, instrumentális bevezető, amely a következő, „Father to Son” című dal egyes részleteiből építkezik.

A lassú „Some Day One Day” és a dinamikus „Father to Son” az akusztikus és elektromos gitár összjátékára épülnek, utóbbi nagyon erőteljes megszólalású dal, hirtelenszerűen váltakozik a dallama és a hangulata. Mindkét dalt May egy-egy visszatérő témája határoz meg: a „Father to Son”-t az apa-fiú kapcsolat, a „Some Day One Day”-ben pedig egy jobb világ iránti vágyódás.

A balladaszerű „White Queen” lassú, melankolikus dallamokkal építkezik, amelyeket több helyen a gitár és ének erőteljes feltörése szakít meg. A szövegét az egyetemi évei alatt írta.

Taylor dala, a „The Loser in the End” kilóg a többi dal közül szinte bluesos hangzásával. Egy az édesanyját felnőve elhagyó fiúról szól, azt tárgyalva, mit hogy ránk az előző generáció, és abból mit tartunk meg.

A gyors „Ogre Battle” sebességével és erőteljes hangzásával a speed metal stílus egyik első képviselője, a szövege pedig a címéhez hűen ogrék csatájáról szól.

A „Fairy Feller’s Master Stroke” a lemez legösszetettebb és legfurcsább dala, a „The March of the Black Queen”-nel együtt a lemezre jellemző túlprodukáltság, nem hagyományos dalszerkezet és szinte operai ének legjobb példái (ebben a tekintetben a „Father to Son” mellett a „Bohemian Rhapsody” elődei).

Mercury a „Fairy Feller’s Master Stroke”-ot Richard Dadd azonos című festménye nyomán írta, miután meglátta a Tate galériában. Egy alkalommal még ahhoz is ragaszkodott, hogy Baker, és az együttes tagjai menjenek el vele a galériába, megnézni a festményt, csak hogy értsék miről is szól a dal.

A „The March of the Black Queen” bonyolult sorai nehezen értelmezhetők, Mercury szíve szerint hallgatóra akarta bízni az értelmezését.

A „Nevermore” rövid, szomorkás zongoraballada, amelyet Mercury a feltevések szerint akkori barátnőjének, Mary Austinnak írt.

Az akusztikus kíséretű „Funny How Love Is” kissé kilóg a fekete oldalról a megszólalásával, szinte az 1960-as évek végének hippi zenekarait idézi.

A „Seven Seas of Rhye” a lemez legslágeresebb dala, zongora alapokkal, egyszerű gitárhangzással, és barátságos melódiákkal. Okulva abból, hogy a „Keep Yourself Alive”-ot sok DJ a hossza, és a túlbonyolítottsága miatt nem játszotta, szándékosan slágernek készült, hogy „minden lényeges dolog az első tíz másodpercben történjen meg benne”. A szövege ennek is nehezen értelmezhető, utalást tesz az úgynevezett Rhye királyságra, amely a Mercury által gyermekkorában kitalált fantáziaföld neve. Még Taylor is azt mondta róla, hogy soha egy szót nem értett belőle, de hangulatilag a lemez misztikus szövegű dalaihoz kapcsolódik.

Freddie Mercury – lead and backing vocals, piano, harpsichord on "The Fairy-Feller's Master-Stroke", string piano on "Nevermore"
Brian May – electric and acoustic guitars, bells on "The March of the Black Queen", lead vocals on "Some Day One Day", backing vocals, piano and organ on "Father to Son"
Roger Taylor – drums, gong on "Ogre Battle", marimba on "The Loser in the End", backing vocals, additional vocals on one line of "The March of the Black Queen", lead vocals on "The Loser in the End"
John Deacon – bass guitar, acoustic guitar on "Father to Son"

Additional personnel:
Roy Thomas Baker – castanets on "The Fairy Feller's Master-Stroke", stylophone on "Seven Seas of Rhye".
Robin Cable – piano effects (with Mercury) on "Nevermore"

Track listing: